“Kisze-kisze szalmabáb,
égj el minél hamarább,
füsttel írd a kéklő égre,
jöjj el tavasz, jöjj el végre!”
Amikor a helyi hagyományainkkal ősi népi rítusokat eleveníthetünk fel, ráadásul a tél mihamarabbi elűzése is a cél, akkor jön el a Csati-suliban a kiszézés ideje. Idén erre a tavasz első napján és egyben a nagyböjt kezdetét megelőző húshagyó kedden, március elsején került sor. Bár hétfőn még a szakadó hóesést néztük, ezen a napon már reménykeltően tavaszias napsütésre ébredtünk.
Termetes kisze-asszonyságunkba gondolatban beletömtünk a szalmával együtt minden rosszat és gondot, amitől a téllel együtt szabadulni akartunk. De hogy két kérésünknek külön is nyomatékot adjunk, a szájára maszkot tettünk, a nyakába pedig táblát akasztottunk, hogy a járványnak és a háborúnak a lehető leggyorsabban vége legyen. Az iskola apraja-nagyja azután nagy zajjal-zenebonával, télűző rigmusokat skandálva vonult a sportályára, ahol máglyára vetettünk a kiszével együtt minden rosszat. Bár a háború valamiért „szökni próbált” a tűzhalálból, mi nem hagytuk, és könyörtelenül a lángokban végezte ő is. Kitartó zajongással megvártuk, amíg minden rossz izzó hamuvá válik, majd az is eltűnik a vízsugár alatt.
Biztos forrásból tudjuk: tavasz előbb-utóbb mindenképp eljön. Talán már járvány is érezhetően engedett a szorításából. A békében pedig minden nap reménykedünk…
„Kisze, kisze szalmából,
perzselődj a lángoktól,
vörös táncban hamvadj el,
nekünk most már tavasz kell!”