Egyszer volt, talán nem is volt, gyere és tudd meg, hol volt, hol nem volt.
Hideg délután volt, egy tó melletti faluban kislány született, szeme tenger kék, haja gesztenye barna. A lakosok szemlélték, ilyen gyönyörű kisbabát nem láttak még. A család szeme fénye lett, hisz egyetlen gyermekük ő volt. Sok név szóba került, de legvégül Róz lett.
A kislány ahogy cseperedett, egyre furcsább lett anyja szemében. Amikor szomorú volt Róz, akkor a szeme színt váltott. Nem értették, miért van ez, de nem törődtek vele, ugyan olyan kedves és szép maradt. Bár Róz nem mászott fára, nem játszott a sárban, mint a többi gyerek. A legfőbb elfoglaltsága az a természet járása volt. Igaz sose ment be az erdőbe, mert a falu lakói szerint gonosz erők uralkodtak ott bent. A lány óvakodott tőle. Teltek- múltak az évek és Róz egyre különlegesebb lett. A forró tálcát meg tudta fogni és egy kisebb pirosodás sem maradt a nyomában. Apja mindig viccelődött, hogy ez azért van, mert „fagyos”. Róz sose értette, de nem zavarta. Bármikor rossz kedve lett, nem akarta, hogy bárki azt lássa, hogy gyönyörű szemei sötétté változnak, így ilyenkor kiült a falu végén lévő kúthoz és nézte a csillogó tópartot, ami a fák lombjai között bujkált. Tudta, hogy más mint a többi ember, csak azt nem, hogy miben. Pár esztendő elteltével betöltötte a tizenhatodik éltévét. sok tanakodás után eldöntötte, hogy be megy az erdő mélyére, és utána néz a legendáknak. Bár nem tudta, mire számíthat a sűrű fák között, de kiskora óta hajtja a vágy, hogy utána járjon. Magára vette kabátját, ami hosszú sötét ruháját takart, majd egy szőrmét terített nyakába és bele bújt a cipőjébe és útnak eredt. Ahogy bolyongott az erdőben, és nézte a magas fákat egyszer csak egy őz ugrott elé. Az őz nézte a lányt, majd elindult egy ösvényen és vissza nézett. A lány nevetni kezdte. Talán órák telhettek el és egy jégtömböt vett észre. Körbe járta a helyet, ahol nagyon sűrűn voltak a jégtömbök, majd egy ajtót vett észre. Be lépett, érdekes, de meleg volt bent. Ahogy sétálgatott rájött, hogy egy várban van. egy teremhez érve halk férfi hangot hallott. Félve de elindult a hang felé. Ahogy egy újabb teremhez ért, a résnyire nyitott ajtón benézett. Egy magas barna hajú, tengerkék szemű, fiatal férfi állt ott. Róz meredten nézte őt, amikor apró csiklandozást érzett a kezén . Amikor odanézett egy fényes bogárt látott, majd sikítani kezdett és beesett az ajtón. A férfi sietve oda lépett hozzá és felsegített, majd így szólt:
-Hát te ki vagy és mit keresel itt?
A lány remegve, halkan válaszolt, miközben a padlót nézte.
-Róz a nevem. Erre jártam, , és azt hitte, hogy itt nem él senki, de már megyek is.
-Ne várj! – Szólt a férfi- Én Dávid vagyok és ezek nem bogarak, hanem pihék
-Pihék?- Kérdezett vissza a lány értetlenül.
-Igen, olyanok, mint a tündérek, de ők más okból vannak itt
-A lány felnézett egy Pihére, de a férfi felkiáltott
-A szemed!
-Tessék? – értetlenkedett Róz.
-Hát nem tudod? – felelt a férfi.- Azok az emberek, akinek ilyen tengerkék szemük van , ritkák. Nekünk feladatunk van. Mi őrizzük a hideget és telet, és ha rosszkedvünk van. hóesést csinálhattunk. A falukból csak két embernek van ilyen, neked és nekem. A lány fel sem tudta fogni, hogy ő egy őrzői, így nyert magyarázatot minden.
A régi hiedelmek szerint száz évente van egy csoda, kik a telet őrzik, és óvják az állatvilágot. Attól a naptól kezdve Róz lett a tél női őrzője, és mint Király és Királyné, egy uralkodnak az évszakok felett. A faluban már csak úgy említették, hogy tél hölgy és ura.